A C programozás alapjai (1. rész)
|
A nyelv fejlesztése 1974-ben
kezdődött el, Dennis Rithcie vezetésével. A B nyelv
kibővítésére, hatékonyabbá tételére, felváltására készítették, ugyanis a
B már nem volt elég hatékony az akkoriban megjelenő PDP-11 számítógép új
UNIX-szának programozásához. Az amerikai szabványügyi hivatal 1983-ban hozta
létre az ANSI C szabványosított, végleges változatát. Ezt a cikket azoknak
ajánlom, akik már ismernek egy-két programozási nyelvet, de eddig még
nehéznek tartották a C-t, most azonban szeretnének megismerkedni vele. A C
nem típusos nyelv, mert ugyan vannak adattípusai, az egyes adattípusok között
automatikus adatkonverziók definiáltak. A legtöbb nyelvtől ezek csak
abban különböznek, hogy a C-nek nincs előre definiált szöveg (string)
adattípusa, karakterláncok tárolására karaktertömböket használ. A tömbökkel a
későbbiekben részletesen foglalkozunk. Annak
érdekében, hogy a hagyományokat betartsuk, nézzünk egy "Hello
Világ!" programot. A megjegyzéseket /* és */ fogja közre, illetve újabban már használható a //, viszont akkor ettől a két karaktertől az
egész sor megjegyzésnek fog számítani. #include
<stdio.h> //ez
megjegyzés /*de ez
is*/ int main() { printf("Hello
Világ!"); return 0; } Ez
volna az első C programunk! A fordításhoz a Dev-C++ valamelyik
verzióját, vagy a Turbo C 2.0-t javaslom, ezek ingyenesek és
letölthetők az Internetről. Nézzük hát végig mit tartalmaz. Az
elején található #include <stdio.h> sor
az előfordító számára közli, hogy mi a programunkban az stdio.h fájlban található alprogramokat kívánjuk használni. Az
előfordító-utasításokra még részletesebben kitérünk. A következő
sorban található a main függvény,
ennek minden programban szerepelnie kell, ebben a függvényben kezdődik
meg programunk futása. Ennek típusa többnyire int, de
gyakran használják a void-ot is. Egy függvény típusa azt adja
meg, hogy a visszatérési érték milyen típusú lesz. A C-ben az alprogramokat mindig függvénynek
nevezzük, ennek törzsét a { és } jelek fogják közre. A C blokkstrukturált nyelv, és az
egyes programblokkokat ezek a jelek fogják közre. A programban bárhova lehet
blokkot elhelyezni oda, ahol egy utasítás szerepelhet. A következő
sorban láthatjuk a printf függvényt,
amely formázott adatkivitelt valósít meg a képernyőn. Itt nem olyan
formázásra kell gondolni, mint amit a szövegszerkesztőben használunk
például, hanem arra, hogy a kivitelen nem csak szöveget, hanem különböző
típusú adatokat is megjeleníthetünk. A függvény utolsó sorában található a return utasítás
után található változó értékével tér vissza a függvény. Nem kötelező
megadni, ha nem adjuk meg a visszatérési érték 0. Hogy
tudunk változókat deklarálni? Először megadjuk a típust, majd a változó
nevét. Ha több azonos típusú változót kívánunk megadni, vesszővel
választhatjuk el őket. Mint már említettem, a C nem használ string típust, ehelyett karaktertömböt (vektort) használ,
aminek indexe megadja a karakterek számát. Figyelem! A C-ben a karakterláncok
(sztringliterálok) NULL karakter
végűek, azaz a \0 zárja le őket, tehát
egy karaktert ez lefoglal. Számok tárolására legtöbbször az int (egész), double (lebegőpontos), real (valós) típusokat használjuk.
Fontos még megjegyezni, hogy a legtöbb nyelvvel szemben a C-ben a többdimenziós
tömbök megadásánál nem vesszővel választjuk el az indexeket, hanem külön
szögletes zárójelben adjuk meg őket. //A
karaktertömbök: char szoveg[45]; int a; int b; //Ez
helyettesíthető így: int a,b; int a[45][23]; Ebben
a részben még igen sokszor írtam, hogy később foglalkozunk vele. Ezt
azért teszem így, mert az egyes részek az azokat megelőzőkre
alapoznak. Tehát a viszontolvasásra, a következő számban. |
Szelei Tamás |