Egy rendszergazda hétköznapjai

 

A korábbi részben a rendszergazda munkájának másik, (nehezebbik oldaláról,) az emberi tényezőről kezdtem mesélni, s elmondtam egy bájos kis történetet, ami velem esett meg. Azonban „egyszer hopp, másszor kopp”, ahogy a népi bölcsesség mondja. A rendszergazda élete is ilyen, mitöbb: ebből van a legtöbb. Ezúttal „a másik oldal” sötétebb oldaláról mesélek el egy történetet, vagyis az emberi tényező árnyoldalait kezdem el boncolgatni…

 

Az ember azt hinné, hogy a rendszergazdának a baja legtöbbször a technikával, vagy a szoftverekkel gyűlik meg. Nos, ez messze nem így van. A munkaállomások védelmére, illetve az ennek ellenére megbütykölt operációs rendszerek helyreállítására remek, automatizált technikák vannak. A hardver se nagy ügy, a hibák zöme algoritmizálható kereséssel előbb-utóbb, de meglesz. A szerverek huncut jószágok, ott már betörhetnek, tönkremehetnek, archiválni, frissíteni, stb. kell, azaz jobban oda szokás figyelni. Az irodai részlegeken mentéseket, programfrissítéseket kell végezni. Ezek adnak munkát az embernek, de ha valaki belejön, akkor szinte favágó munka csupán. Azonban az ember más tészta... Minden felhasználónak önálló lelkivilága van, melyet minden esetben számításba kell venni. Nem árt odafigyelni, hogy pl. a hölgyeknél a hónap hányadik napja van, vagy éppen kinek otthon milyen családi gondja akadt. Nem részletek, vagy a pletyka a lényeg, hanem az idegállapot, amivel a gépen dolgozik valaki, illetve a gépet javító másik emberhez viszonyul. Férfiaknál sem mindegy pl., hogy éppen milyen volt a hétvégéje, hogyan lehet hozzája szólni, ha valami karbantartásra van szükség. Vagy mennyire önálló az illető, mennyit kell neki egyes részfolyamatokban segíteni, esetleg visszatartani bizonyos, nem kívánt dolgoktól. (Pl. „oprendszergyilkos” programok installálgatása, a www.gator.com gyakori látogatása, stb…)

Nem árt tehát, ha egy rendszergazdának az „empatikus szenzorai” is működnek munka közben… J

Szerencsére nekem megadatott, hogy olyan munkahelyen dolgozzam, ahol megbecsülik a kollégák, főnökök az embert, de ez messze nem mindenütt van így, sok kollega panaszkodik ilyen-olyan cégeknél…

A következő esetek egy rendszergazda kollégával estek meg, aki a közelben dolgozik, csak  másik cégnél. Gyakran egymásnak szoktuk a napi sztorijainkat elmesélni, amin egy kóla, vagy kávé mellett jókat nevetünk. Három ilyen története annyira tipikusan ábrázolja a rendszergazdák mai magyarországi általános helyzetét, illetve megbecsülését, hogy gondoltam: engedélyt kérek tőle, s megírom őket. Mivel ez a barátom igen jó ismerős, így az engedélyt örömmel megadta, bár nevének, illetve cégének titokban tartását előrelátóan kikötötte.

 

A három sztori, három folytatás. Remélem a Kedves Olvasónak is tetszenek majd, mert valóban tanulságosak, érdekesek. Ha valaki tud hasonló, valami miatt érdekes rendszergazda-történetet, az írja meg, hogy mindannyian okulhassunk belőle, vagy derülhessünk rajta… J

 

1., Monitor-mizéria:

 

Előzmény:

 

A windows, vagy bármely grafikus felülettel megáldott operációs rendszer csodálatos találmánya az, hogy képes többféle képernyő felbontással, többféle színárnyalattal, illetve többféle másodpercenkénti képfelrajzolási számmal, szaknyelven frissítési frekvenciával is megjeleníteni ugyanazt a képet. A számtalan tipusú videokártya megannyi variációt kínál fel számunkra. Ezeket pl. windows rendszerek esetén a képernyő beállításainál remekül meg lehet változtatni. A dolog pikantériája, hogy a vízszintes és függőleges képfelrajzolási szám, vagyis a horizontális, illetve a vertikális frekvencia, illetve a felbontás egy érdekes hármast alkotnak. Minden egyes felbontási értékhez be lehet állítani egy jóadag képfrekvenciát, (vertikális frekvencia), melyből a felbontás által megadott módon következik a sorfrekvencia is. Legalábbis elméletileg. A valóság ennél azonban méginkább horrorisztikusabb: a megjelenítők kétféle üzemmódban dolgozhatnak, váltottsoros, illetve nem váltottsoros letapogatásban. Ez azt jelenti, hogy váltottsoros esetben először a páratlan, majd a páros számú sorokat rajzolják ki, ami a TV-technikában volt használatos, hogy a lassú megjelenítés villódzását csökkentse. A nem váltottsoros eltérítésnél pedig az egész képet szépen soronként jelenítjük meg, nincs trükközés. Persze valamivel gyorsabban kell rajzolgatni, hogy ne vibráljon. Ez tehát a beállítható üzemmódokat azonnal megduplázza. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a sorokat pásztázó, megjelenítést végző elektronsugárnak vissza kell ugrania a kép szélére, hogy kezdhesse a következő sor kirajzolását. Nos, ez a képcsövek tipusától, méretétől, illetve a monitor áramköreitől is nagymértékben függő ideig tart. Tehát majdhogynem ahány monitor, annyiféle idő. Ezek a visszafutási idők módosítják a sorfrekvenciát, vagyis ugyanakkora felbontáshoz, illetve képfrekvenciához is tartozhat többfajta sorfrekvencia. Ez már többmilliárd féle beállítási lehetőség, így a gyártók inkább a sorfrekvenciákat fixre belőtték, s helyette a lehetséges képfrekvenciák számát növelték meg annyira, hogy minden monitoron viszonlyag élvezhető, ideális közeli képet adjanak. Gyakran ezért van az, hogy egyik monitoron a 70Hz-es beállítás ugráló, instabil, a 72Hz-es pedig stabil képet eredményez. Más monitoron meg a helyzet éppen fordított. Látható, hogy valamennyi felbontáshoz, illetve a stabil képhez igen sok beállítási lehetőség valamelyike közül kell az optimálisat kiválasztani. Ez nem könnyű feladat, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy az egyes videokártyák gyárilag belőtt időzítései nem ugyanazok, ugyanazon sorfrekvencián. Vagyis nemcsak monitor, hanem kártyafüggő a helyzet. A windows ezen úgy próbál segíteni, hogy csökkenti a megjelenített lehetőségeket. Azt mondja: A nem megfelelő frekvencia tönkreteheti a megjelenítőt tehát inkább megpróbálom felismerni a monitor tipusát, s egy táblázatból, - amit a gyártótól a Microsoft megkapott -  megkeresni, milyen frekvenciabeállításokat visel el, majd eleve a menüben nem is jeleníteni meg mást… Ez rendben is van, jól is működik, feltéve ha… S itt jön a történet:

 

A ‘casus belli’:

 

Azon a békés, keddi napon a nagyfőnök az egyik szobában dolgozik, nem a saját gépén. Ez pedig meghatározta a továbbiakat…

 

A rendszergazda ül a kutricájában, s éppen a felhasználók könyvtárainak méretét tanulmányozza, mert a szerver állandóan csipog: a merevlemeze kezd betelni, sürgősen sepregetni kell…. Ekkor azonban az ajtó váratlanul kivágódik, tajtékot szórva beront a nagyfőnök rajta, s ordít:

“Hányszor mondjam, hogy villog az a vacak monitor? Nem igaz! Ezt direkt nekem csinálod!!! Nem igaz, hogy nem…Minden gépnek be van állítva a frissítési frekvenciája, csak ez az egy nincs, 60Hz-en megy… Tudtad, hogy ezen kell dolgoznom… Hát bántja  a szemem!!!..”

A folyosón enyhe zavarodottság, a kinnt mászkálók egy része lopva, részvétteljes  pillantással, másrésze alig titkolt, kárörvendő vigyorral az arcukon be-be pillantanak a kézzel dühödten hadonászó főnök válla felett. Szokatlan a látvány, annyi szent. Megszeppent rendszergazdánk nyelni se tud, úgy le van döbbenve a stíluson, illetve magán a történeten is, hiszen semmit sem ért az egészből, tisztelettudóan kérdezősködni próbál:

 

Rg: -Nem értem, a múlt héten beállítottam, azelőtt valóban úgy ment, de megcsináltam…

F:    -Nincs megcsinálva, sőt még a hálózati a jogosultságom is megvontad, nehogy én                          

         beállíthassam magamnak. Az nem igaz, hogy nem direkt csinálod velem!!!

Rg:  - Nem csinálok semmit, hidd el. Nem tudom, mi történhetett…

 

A rendszergazda tényleg nem tudta eltalálni. Azon gondolkodott, talán egy rossz nap a munkahelyen? Vagy valami családi gond??? Ki tudja… Azonban sokat nem volt ideje töprengeni a dolgon, a szoba kulcsát a főnök odadobta elé az asztalra, nem verbálisan éreztetve ezzel is munkaköréből adódó fölényét. Mintha az ajtós nagyjelenet nem tette volna ígyis meg a magáét… Majd magyarázatképp mégis valamit motyogott; hogy most éppen szünetet tart, csinálja meg addig. 

 

Miközben tehát a főnök nagy dérrel-durral beviharzott az irodába, rendszergazdánk a folyosón -vizsla szempárok által követve- megindult a “rémtett” szinhelyére, az ominózus szoba felé, ahol a kérdéses gép árválkodott. Bement, magára hajtotta az ajtót, s enyhe sóhajjal elkezdte tanulmányozni a masina lelkivilágát.

 

Inflagranti:

 

Hamar rájött, mi volt a bibi: A monitor frekvenciabeállításai között a windows nem a szokásos legördülő menűt ajánlotta fel. Nem. Helyette ennyi választási lehetőség szerepelt az ablakban: “A csatoló alapértelmezése/optimális frissítési frekvencia’ Lehet választani rossz és rossz között, mert mindkettő egyformán 60Hz-et eredményezett. Vajon mi történhetett???  Nézzük csak milyen monitor van beállítva? Hmm…. Ez nem az, amit Ő betett, valaki eltekergette. No, tekerjük csak vissza! J S lásson csodát a számítástechnika összes szelleme, egyből megjelent a 25 lehetőségből álló beállítás felkínálva. De ki, s miért tekergethette el vajon? Hiszen egy mezei usernek erről le volt véve a jogosultsága. Ezt csak valamelyik kiemelt jogosultságú felhasználó tehette, de miért? S akkor beugrott az Isteni szikra!* A géphez egy kivetítő is van kapcsolva, ami kizárólag 85Hz frekvenciáig tud üzemelni. A  monitornak viszont be lehet állítani akár 100-at is… A múltkor arra jártában is Ő vette vissza 85-re, hogy tudjanak vetíteni is a géppel. Nyilván valakinek nagyzási mániája volt… (Mert  az már végképp mindegy egy 17 colos monitornál a szemnek, hogy 85, vagy 100Hz-el nézi a képet… Legfeljebb kicsivel hamarabb megy tönkre a megnőtt terhelés miatt a sorvégtranzisztor, vagy a sorkimenő trafó, ha a frekvenciát feljebb veszik…)

Szóval akárhogyis, valószínűleg valaki vetíteni akart, de nem tudott. Az is feltehető, hamar rájött az illető, mi az ábra, tehát visszavette a frekvenciát. De valószínűleg nem az első eset lehetett, így megpróbált valamit tenni, hogy tartósabb legyen a megoldása. Talán a tettest sem zavarta a 60Hz, esetleg fel se tűnt neki. Lassabb reflexe volt, esetleg állandóan kialvatlan. Ismerős dolog ez egy rendszergazdánknak, akinek munkája mellett ott a tanulás, s hozzá a maszek, ami kell ahhoz, hogy megéljen, esetleg kis lakásából próbáljon valami lakhatót varázsolni. Tehát meg is értette a Tisztelt Mr. X-et, mitöbb a 100Hz-es Mr. Y-t is. Mégha rajta is csattant ismét az ostor. Ő mindenkit megért, ezért dolgozik még, no meg azért, mert szereti a munkáját... Nem a pénzért, de nem is a dicsőségért. Az úgyse jár a magafajta kisembereknek… A dicsőséget learatja más, persze ha véletlen hagynak neki valamicske dicsőségmagvat amiből nevelhetne valamit… A pénzt meg úgyszintén a dicsőséggel együtt, hiszen ez sok helyen így szokás. Sebaj, ültet majd magának másodállásban sajátot, ha egyszer lesz ideje rá. J

 

Rendszergazdánk először arra gondolt, hogy a főnöknek megpróbálja elmagyarázni a dolgot, ezért megvárta, hogy az a kávészünetről visszatérjen. De a főnököt szemmel láthatóan nem érdekelte a magyarázat, mint ahogy általában a főnökök egy részét nem szokta az ilyen foglalkoztatni. “Ez mind csak kifogás… J” Menedzser világ, menedzser szemlélet.  Ezt is megértette.  “Legfeljebb kiragasztok egy cimkét, hogy ne tekergessék el a frekvenciát,  abból magától is kikövetkezteti. Talán jobb is így, nem hozom kellemetlen helyzetbe.” – gondolta, mert alapvetően egy másik, álomvilágban él, s néha még hisz az emberek közötti megértésben, jóságban, illetve a másikra való odafigyelésben..

 

Azért eleinte csak marta a dolog:

Hmm… Mégha a múlt héten tolja le a főnöke. Akkor valóban nem volt beállítva…. Ámde  hogy is lett volna! A saját kis kutricájában egyszem tesztmonitor, amivel a gépeket kellene telepítenie, javítania és tesztelnie; jó ha egyáltalán négyszer ismétlődve még álló, s nem  remegő képet ad az újabb videokártyákkal, s ezalatt rafináltan vissza lehet venni valahogy a frekvenciát olyanra, amin még látni is lehet valamit, vagyis 60Hz-re… Igy néha valóban elmaradhat a frekvencia visszaállítási művelet. A helyszínen nem mindig van lehetősége ezt a jó monitoron megtenni. Hiába könyörgött egy újabbért évek óta, semmi. Minden más fontosabb szokott ennél lenni… Eh, már nem is érdekli. Megszokta, belefáradt… Egyszóval: ezeket is megérti.

 

’Eppur si muove’:

 

Miközben komótosan ballagott vissza helyére, lassan elkezdett mosolyogni az egész történeten. Valahol kezdte átélni a helyzet utolérhetetlen komikumát, mert az egyetlen dolog, ami erőt ad az embernek, az a jókedély… Nehogy már ezt az egyet is elvegye tőle valaki! J

 

Aznap este átjött hozzám, és szűk baráti körben megbeszéltük az egész sztorit. Azóta többször meséli, hogy a főnök nyilván még a mai napig sem érti, miről volt szó: hol ettől, hol attól hallja még ma, évek múltán is vissza, mennyire nem képes beállítani a rendszergazda a cégnél a frissítési frekvenciát…  Bár megpróbálta többször elmagyarázni a félreértést, de a dolgokat nem mindig akarják, hogy elmagyarázzák. Hiába, inkább vonjuk le a végső konklúziót: A rendszergazdák márcsak ilyen tökkelütöttek. Főként, ha valaki annak akarja őket látni…J

 

Kis Norbert norbimagan@freemail.hu